Szerelem, játék és technológia
“Ki viszi át a fogában a szerelmet a túlsó partra?” – jutott eszembe tegnap este ez a verssor, és rögtön utána feltettem magamnak a kérdést a költő nyomán: ki viszi át a gyerekkort a túlsó partra?
Merthogy valami megváltozott. A játékalapú gyerekkort felváltotta a képernyőalapú gyerekkor, vagy legalábbis erősen versenybe szállt vele, és sok helyen győzött.
“Ugyan már, a világ változik, mindig is voltak és mindig is lesznek technikai újítások, ez sem más!” – mondják sokan, és én örülnék, ha igazuk lenne. Igen, a világ valóban változik, de a változás mértéke és gyorsasága példátlan, és nem fogható egyetlen korábbi történelmi kor változásaihoz sem. A nagymamám szekéren utazott gyerekként, ugyanazon a járművön, amin a szülei, nagyszülei és dédszülei. A szomszédjában mára egy Tesla parkol, és az unokája, dédunokája pedig olyan dolgokat érhet meg, amikről elképzelésünk sincs.
És persze, ez önmagában nem volna baj. A kérdés mindig ez: hogyan viszonyul az adott technológia az emberi mivoltunkhoz? Az emberi testhez? Ahhoz, ahogy az idegrendszerünk fejlődik és működik? Ahhoz, ahogy egymáshoz kapcsolódunk, és ahogy boldogulunk, sőt, esetleg boldogságot találunk az életben?
Merthogy az ember minden rugalmassága ellenére sem képes a végtelenségig alkalmazkodni, vagy ha igen, annak mindig ára van. A képernyőalapú gyerekkornak is. Mondom ezt úgy, hogy aktívan használom a közösségi médiát, van okostelefonom és most is megvan nyitva a böngészőmben a ChatGPT. Ettől függetlenül, vagy talán éppen ezzel együtt a saját bőrömön is érzem, hogy komoly odafigyelésre és tudatosságra van szükségem ahhoz, hogy ne menjen a mentális egészségem és a kapcsolataim rovására a túlzásba vitt használat, és ezzel biztos, hogy nem vagyok egyedül.
A gyerekek jól vannak?
A gyerekek? Na igen, ők sokszor egyedül vannak, abban az értelemben is, hogy a jóhiszemű vagy sajnos kevéssé odafigyelő szülők korán beengedik őket a digitális arénába. Igen, aréna, vagy ha kevésbé erős szót akarnék használni, egy világ, ahol jó és rossz, igaz és hamis, szép és csúnya, kedves és gonosz együtt, egyszerre van jelen. Olyan ez, mint a Pinokkióban Játékváros: édes, izgalmas, színes, csak aztán valami megváltozik egy ponton, és nehéz kivonni magad a hatása alól. Nem arról beszélek, hogy ne nézzen a gyerek soha mesét. Arról beszélek, hogy az óvodás ne töltsön órákat felügyelet nélkül saját(!) eszközével a szobájában, amikor tudjuk, hogy a YouTube a legkisebbeknek ajánlott tartalmak között is feldob erőszakos, pornográf és egyéb videókat is (lásd bővebben itt), és a közösségi oldalak több nem megfelelő tartalmak listáznak a 13 éves, mint a 18 éves felhasználóknak (erről itt olvashatsz).
Arról beszélek, hogy vegyük észre, a valódi veszélyek nem az utcán leselkednek a gyerekünkre mutogatós bácsik alakjában, hanem a saját szobájában. Amikor a 9 évesre ráír egy kedves idegen TikTokon, majd a beszélgetések során fotókat kér tőle. Először a lábáról, aztán, ha nincs, aki beavatkozzon, nyilván más testrészeiről is.
Nem, nem egyedi sztori. Ahogy az sem, amiről a 16 éves Isabel Hogben őszintén vall esszéjében:
“10 éves voltam, mikor először láttam pornót. A Pornhub-on találtam magam, amire először véletlenül bukkantam, aztán kíváncsiságból tértem oda vissza. Az oldalon nem kell iratokkal igazolnod, hogy elmúltál-e 18 éves, még csak azt sem kérdezte meg, elmúltam-e 18 éves. Könnyű megtalálni, lehetetlen elkerülni, és szinte már beavatási szertartássá vált a korosztályomban.
És hogy hol volt anyám? A szomszéd szobában, arról gondoskodott éppen, hogy minden nap kilenc különböző színű gyümölcsöt és zöldséget egyek. Figyelmes és gondoskodó volt, szinte helikopter szülő, mégis rátaláltam az online pornóra. Akárcsak a barátaim.”
Ilyesmit olvasva a legtöbb szülő ösztönös első reakciója valami ilyesmi: ez velünk nem történhetne meg. De, sajnos bárkivel megtörténhet.
A képernyő mint élményblokkoló
Isabel soraiból szinte ordít az az ellentmondás, ami a jelenkori szülőséget teljesen áthatja, mégpedig az, hogy offline alig adunk autonómiát a gyerekeknek, míg online szinte teljes szabadságot élnek meg. Ez pedig nem jó kombináció a fejlődés szempontjából.
De rendben, tegyük fel, hogy képes vagy valamilyen módon kiszűrni minden káros tartalmat. A gyereked csak hasznos, “okosító”, fejlesztő videókat néz, csak barátokkal tartja a kapcsolatot, de mondjuk napi 2, 3, 4, 5, 7 órában. Ilyenkor azt a kérdést kell feltennünk magunknak: mi ennek a tevékenységnek a “járulékos költsége”, vagyis mit nem csinál ebben az időben a gyerekünk, amit a fejlődése szempontjából kéne?
Ugyanis mindannyian 24 órából gazdálkodunk, és ebben a 24 órában kell eleget aludnunk, gyerekként játszanunk (ez kulcsfontosságú!!!), kapcsolódnunk másokhoz, mozognunk, tanulnunk, dolgoznunk, kinek mit.
A képernyő általános elterjedése (TV, asztali gép) már a 2000-es években is kihasított egy szeletet a teljes rendelkezésre álló időből, de az okostelefonok megjelenése naponta több órával növelte a képernyő előtt, vagyis nem valami mással töltött időt. És ez a lényeg: a fejlődéshez szükség van a mozgásra, a szabadjátékra, a rizikót is magában hordozó, mégis relatíve biztonságos offline kalandokra, a valódi világban történő kapcsolódára, egymásra hangolódásra. Az intenzív ingereket nyújtó virtuális világ hatással van a gyerekek dopaminszintjére is, és a lassabb, több energiát igénylő játéktevékenységek (pl. építőjátékozás, kirakók, szerepjátékok, rajzolás) gyorsan elveszíthetik a vonzerejüket. A való világ fokozatos élményalapú felfedezése kevéssé lesz érdekes az izgalmas mesék és játékok végtelen sorához képest, így ezek egyre inkább háttérbe szorulnak, a képernyő “élményblokkolóvá” válik.
A Z generáció az első olyan generáció, amely már telefonnal a kezében nőtt fel, és úgy tűnik, ez az egyik fő oka a körükben tapasztalt romló mentális egészségnek.
Mit tehetünk?
Miért írom le mindezt? Mert nekem is vannak gyerekeim, klinikai szakpszichológusként gyerekekkel (is) foglalkozom, és szeretném, ha tudnánk valamit tenni azért, hogy a gyerekek tovább gyerekek maradhassanak, úgy, hogy közben ne kelljen teljesen kivonulnunk a társadalomból. Sokan mások is gondolkodnak ezen a kérdésen, és az eddigi szakértői ajánlások, tudományos cikkek, szülői tapasztalatok alapján én ezt a néhány szempontot tartanám fontosnak:
- Minél gazdagabb, élménydús offline “létmód”, amiben sok a szabadjáték (vagyis nem irányított!), és az életkornak megfelelő autonómia. Vagyis a gyerekek próbálkozhatnak, tapasztalhatnak, hibázhatnak, maszatolhatnak, felelősséget vállalhatnak a maguk szintjén.
- A képernyő csak szigetszerűen jelenjen meg az életükben. Valaki teljesen képernyőmentes, aminek sok előnye van, ám egy bizonyos életkor felett (iskola) ez nehezen tartható. Az időbeli, térbeli korlátozás azonban ekkor is hasznos, és nem hiszek abban, hogy ezt a felelősséget a gyerekünkre át lehetne ruházni.
- Fokozatos felkészítés a digitális világgal való találkozásra (ehhez könyvek, kurzusok is elérhetők, angolul bőségesen, de már magyarul is), hogy ne zéró tudással találkozzon bármilyen kihívással először a gyerekünk, hanem legyen ismerete és saját tapasztalata is a felelős képernyőhasználattal kapcsolatban.
- 14 éves korukig ne adjunk saját eszközt nekik. Ennek az egyszerű oka az, hogy a saját eszköz átadása után a szülői ráhatás (ami a biztonságot is jelenti) egyre kisebb lesz, a képernyő előtt töltött idő garantáltan nőni fog, ami növeli a káros tartalmakkal való találkozás valószínűségét, időt vesz el más fontos dolgoktól, lényegében megszünteti az egyébként hasznos mentális “üresjáratokat”, beavatkozik a kapcsolatokba, sokszor az alvásba is, és nagyon sok szülő-gyerek konfliktust generál. (Ha még több érvet szeretnél ezzel kapcsolatban, itt találod.) A 14 éves korig (praktikusan 8. osztály végéig) való várakozás tehát nem arról szól, hogy a gyerek lemaradjon a digitális világról, hanem arról, hogy biztonságos, érett alapokkal lépjen be oda. Okostelefon-alternatívákkal továbbra is elérhetjük a gyerekünket, ha egyedül közlekednek, és használhatnak biztonságosabb eszközöket az internetezésre, játékra, filmezésre, stb.
Együtt könnyebb
Az egyik leggyakoribb aggály, amit a képernyő kapcsán a szülőktől hallok, hogy attól tartanak, a gyerekük valamiből kimarad, lemarad, sőt, ki is közösítik majd, amiért nincs saját telefonja. Újra és újra hangsúlyozom, hogy az, hogy nem veszek saját okoseszközt a 10 évesemnek nem jelenti azt, hogy ne lehetne valamennyi képernyőideje. Vannak persze, akik teljesen képernyőmentesen is köszönik, jól vannak, és valóban: nem alapvető szükséglete egyetlen kisgyereknek sem a kütyüzés. Iskolás kortól szerintem jó őket szülői segítséggel bevezetni ebbe a világba is, és felkészíteni őket a legfontosabb kihívásokra (ezért is írtam meg a Pisztrángok, szevasztok!-ot nektek, hogy ebben segítsek), mert önmagában az “absztinencia” nem lesz elég egy ponton túl! De a kivárás mindenképpen időt szabadít fel az idegrendszer érése számára.
Mindig is azt képviseltem, hogy az igazi megoldás a kultúrateremtés, a mikroközösségek összefogása. Ezért javaslom azt, hogy vegyünk példát arról a világszinten többszázezer szülőről, akik már összefogtak a saját környezetükben, és együtt mondtak nemet a túl korai médiahasználatra és a 14 éves kor előtti saját okoseszközre.
Várj a telefonnal, és csatlakozz a mozgalmunkhoz!
Ha szeretnél tenni is tenni az élményalapú gyerekkorért, az alábbi néhány lépést bármikor megteheted!
- Küldd el ezt a cikket, vagy ezt a rövid, letölthető ajánlást más szülőknek!
- Vesd fel az iskolában szülői értekezleten vagy más platformon az összefogás ötletét. Annak van legnagyobb értéke, ha a saját közösségetekben hoztok előremutató döntéseket, nem pedig az interneten elaprózódva.
- Ha találsz nyitott füleket, állapodjatok meg egymással abban, hogy nem vesztek 14 éves koriág (8. osztály végéig) okostelefont a gyereketeknek! Ehhez a megállapodáshoz itt találsz egy kis nyomtatványt, de egy kockás papíron is megteszi, vagy szóban is! Ezen a fülön pedig jelezheted számunkra is, hogy csatlakoztál a kezdményezéshez
- Nem ért veled egyet mindenki? Nem baj, már kis összefogás is sokat jelent! Szívesen várnátok, de nem 14 éves korig? Állapodjatok meg abban, amiben egyet tudtok érteni! Minden év számít!
Ki viszi át a gyerekkort a túlsó partra? A válasz egyszerű: vagy mi, vagy senki.