Mittli Éva gyermekklinikai szakpszichológus írása
Tényleg olyan veszélyes a külvilág?
Pszichológusként gyakran keresem a jelenségek mögött húzódó lelki folyamatokat. A képernyőhasználat kapcsán ilyen tényező a szülői aggodalom is. Fontos: ha magadra ismersz, nem vagy hibás. Nem bűntudatot szeretnék kelteni, hanem egy lehetséges működésre rávilágítani, mert amit felismerünk, azon tudunk változtatni.
Szülőként a legjobbat szeretnénk gyermekeinknek. Szeretnénk őket boldognak látni, sikeresnek. Hiszem, hogy sokan erőn felül teljesítenek ennek elérésében. A ránk zúduló “hogyan legyünk tökéletes szülők” információ halma mellett azonban rengeteg elbizonytalanító gondolatot is magunkkal vihetünk. Már a kisbabáknál elkezdődik ez: vajon eleget eszik a gyerek? Jól fejlődik a mozgása? Na és a beszéde? Ez vajon szónak számít? Elég jól csinálja? Na és én, mi?
De nézzük, mik is azok az aggodalmak, amik miatt inkább a képernyőt választjuk!
Telefon mint őrző-védő: amikor félünk, hogy megsérül a gyermekünk
Kisgyermekek
Sok esetben egy szülő van napközben a pici, még intézménybe nem járó gyermekkel. Akire folyamatosan figyelni kell. Hisz eleshet, bevehet a szájába valami oda nem illőt, megsérülhet, összekoszolhatja magát, a ruháját. Esetleg attól is félhetünk, hogy eltör valamit, kárt tesz valamiben. Ezért sokan fizikailag korlátozzák a kisebb-nagyobb babát (pihenőszék, kiságy, babakarám, etetőszék – ezek nem rossz eszközök, csak megfelelő ideig, megfelelő életkorban kell őket alkalmazni, hogy ne menjen a mozgás- és ezáltal az értelmi fejlődés rovására a használatuk). Ne feledjük, hogy a mozgás hat az idegrendszer, ezáltal a kognitív képességek fejlődésére is!
Egy aktív 2 évest viszont már nehéz fizikailag korlátozni, hisz kimászik a kiságyból, eltolja a széket, felmászik a konyhapultra, kinyitja az ajtókat. Sokkal könnyebb a figyelmét lekötni egy színes, hangot adó, folyamatosan mozgó, vizuális ingereket adó kütyü elé. Így amíg a szülő elvégzi a dolgát, amíg megiszik egy bögre kávét, amíg elintéz egy telefont, azaz amíg nem tud szinte teljesen a gyerekre figyelni, a gyermeket a “digitális bébiszitterre” bízza. Az egy külön bejegyzést érdemelne, hogy elmagányosodik a társadalom, nincs olyan szociális háló, ami segítené a nukleárissá vált családokat, nehéz a szülőknek töltekezniük, ők is könnyen túltelítődnek. Éppen ezért nem az ítélkezés a célom, és nem is gondolom, hogy végzetes hibát követne el az a szülő, aki időnként él ezzel a „segítséggel”. A kérdés sokkal inkább az, hogy mennyi ideig tart ez az állapot és milyen tartalmat fogyaszt ez idő alatt a gyerek. Na meg, hogy tényleg ül-e a popsiján csendben, a fizikai veszélyektől védve.
A fizikai veszélyeken túl pedig ne legyenek illúzióink: a mentális, kognitív fejlődésére leselkednek veszélyek. Láthat szorongáskeltő tartalmat, olyat, ami negatívan befolyásolja majd a viselkedését, az alvását, a testképét, … Nem véletlen, hogy a legtöbb nemzetközi ajánlás (pl. WHO) a kisgyermekek esetében a közös, szülővel együtt történő képernyőhasználatot hangsúlyozza. Ha pedig valahogy mégis sikerülne tökéletesen kiszűrni minden káros tartalmat, akkor is felmerül a kérdés: mitől veszi el az időt a képernyő, ha nem percekről beszélünk? Erről részletesebben itt olvashattok.
Ugyan érintőlegesen, de ide tartozik az étkezés közben való képernyő használat is. A szülő félelme, hogy nem eszik eleget a gyermeke, arra késztetheti, hogy emiatt képernyőhöz ültesse. Tanulmányok sora szól arról, hogy a képernyő elvonja a figyelmet a saját test visszajelzéseiről, az éhség- és jóllakottságérzetekről és az étkezést csak egy mellékes és automatikus tevékenységgé teszi. Nem hiába a legtöbb ajánlás szerint az étkezés közbeni képernyőzés kerülendő. (Súlyosan szelektív evés, fejlődési rendellenességekhez, idegrendszeri éretlenséghez kötődő evési problémák esetén javasoljuk, hogy fordulj szakemberhez, aki segít megítélni és eldönteni, nektek mi lesz a megoldás a nehézségeitekre, és abban van-e bármilyen szerepe a képernyőnek – egyedi esetek lehetnek).
Kisiskolások
Nagyobbaknál is megjelenik ez a fizikai veszélyektől való félelem. Például nem engedjük át a kisiskolást egyedül a barátaihoz, különórára, játszani a rétre. Nem hagyjuk önállóan közlekedni, mert félünk attól, hogy elüti az autó, hogy elrabolják, hogy eltéved, hogy elkésik. Persze, felgyorsult világban élünk, az autók is gyorsabbak és több is van belőlük, mint korábban. De érdemes átgondolni magunkban, hogy a veszélyek tényleg reálisak-e, például a gyerekrablás tekintetében. Hajlamosak vagyunk túlbecsülni a ritka, de erősen megjelenített veszélyek (hírek, filmek) valószínűségét, lásd repülőgép balesetek vs. autóbalesetek.
Gondoljunk bele, valójában mire is van szüksége, mire is vágyik egy kisiskolás gyermek? Arra, hogy üljön egy képernyő előtt, vagy arra, hogy a valóságban kapcsolódjon a társaihoz, megtanuljon olyan dolgokat, amik felkészítik a felnőtt életre? Tudja azt, hogyan kell feladni egy levelet, vásárolhasson egyedül a kisboltban, felfedezhesse a pajtásaival a környékbeli patakot, erdőt. Eltévedjen, majd megtalálja az utat. Hibázzon és tanuljon belőle. Tehát előbb, utóbb el kell engednünk a gyermekünk kezét, felkészíteni a nehézségekre és bízni benne, hogy megoldja. A fenti helyzetek kivédésére nem feltétlenül megoldás az okostelefon. A telefon sokszor inkább a szülő szorongását csökkenti, mint a gyermek biztonságát növeli.
Egyrészt a közlekedési balesetek nagy részét a telefonozás okozza, másrészt a baj megtörténik telefonnal a zsebben is. Csak minket nyugtat meg a tudat, hogy a gyermekünk reményeink szerint elérhető, és lehet persze, hogy a gyermek is könnyebben indul el, ha tudja, hogy van egy készüléke, amihez nyúlhat, ha nem merül le, ha van rajt pénz, ha van térerő (itt vidéken néha ez is kérdés). De mennyivel jobb az, ha tudja, hogy bízhat magában, ha tudja, hogy a problémák nagy részét egyedül is meg tudja oldani. Tehát az, ha fizikailag korlátozzuk, azaz nem engedjük az életkora és a képességei szintjén önállóan cselekdeni, közlekedni, hanem otthon tartjuk vagy a digitális bébiszitterre bízzuk, az hosszú távon nem fogja az érdekeit szolgálni.
Na de mit is tehetünk?
Az én javaslatom a legkisebbeknél az, hogy alakítsunk ki olyan teret és rutint, ami anya- és bababarát. Tegyük el az értékes és törékeny kerámiákat, védjük a kanapét pléddel vagy az asztalt valamilyen fóliával. A gyermekünkre tekintsünk úgy, mint akinek a lakásunk szintén az otthona, nem vendég ott. Lássuk el a gyerekeket jó játékokkal, amik kreatív, elmélyült játékra ösztönzik. Nem kell belőlük rengeteg! Tanítsuk meg őket önállóan játszani! Alakítsunk ki átlátható rendszert a játékok tárolására. Vonjuk be őket a házimunkába, segítsenek ott, ahol tudnak. Igen, lassabbak leszünk, igen, több maszattal járhat és veszélyek is leselkedhetnek rájuk, főleg a konyhában. Ezekre érdemes felkészülni, szabályokat hozni rá, beszerezni olyan eszközöket (tanulótorony, gyerekzár), amik megkönnyítik a dolgunkat. Amikor alszik a gyermekünk, próbáljunk mi is megpihenni, töltekezni, és nem csak a házimunka, a felhalmozódott feladatok ledolgozására használni ezt az időt. Érdemes proaktívan keresni más kisgyerekes családok társaságát, mert együtt sokszor könnyebb végigvinni a napokat. Kirándulhatunk, süthetünk-főzhetünk együtt. A közös jelenlét, a megosztott figyelem nemcsak a gyerekeknek, hanem nekünk, szülőknek is megtartó erő lehet. És talán az egyik legnehezebb, mégis legfontosabb lépés: barátkozzunk meg a gondolattal, hogy segítséget kérni nem szégyen. Kérhetünk a családtagoktól, a szomszédoktól, barátoktól, és ha lehetőségünk van rá, akár fizetett segítséget is bevonhatunk. Nem attól vagyunk jó szülők, hogy mindent egyedül viszünk.
Nagyobbaknál mit tehetünk? Szoktassuk őket fokozatosan egyre nagyobb önállóságra. Kapjanak egyre nehezebb feladatokat, adjunk visszajelzést nekik, támogatást, ha szükséges. Tanítsuk meg őket segítséget kérni (kihez fordulhat, ha baj történik, ha elveszik). Edukáljuk őket a helyes közlekedésről. Járjuk be az útvonalat velük, hívjuk fel a figyelmüket az esetleges veszélyekre. Mutassunk példát a helyes közlekedésre (nem megyünk át a piros lámpánál). Legyen érték játszani kisiskolásként is (na nem a számítógépen), a barátokkal lenni a valóságban. Támogassuk ezt azzal is, hogy áthívunk gyerekeket. Támogathatjuk, hogy a gyermekünk körül olyan közeg alakuljon ki, ahol hasonlóan gondolkodnak a képernyőhasználatról, és ahol nem ő lesz az egyedüli, akinek nincsen még saját eszköze. Ha megszólít minket ez a téma, finoman, nyitottan megoszthatjuk más szülőkkel is a Várj a telefonnal mozgalom szemléletét, nem meggyőzés céljából, hanem kapcsolódás és párbeszéd-indítás végett. .
Bízom benne, hogy a cikk hatására néhány gondolat veletek marad és segít a fizikai veszélyek miatti aggodalmak tudatosításában, csökkentésében. Mert nem az a cél, hogy ne féljünk, hanem hogy a szorongásunk ne irányítsa a döntéseinket.
A sorozat második részében azt fejtem ki, hogy miért félünk attól, hogy a gyermekünket kiközösítik, ha nem ismer egy mesét, ha nem kap idejekorán telefont. Tarts velünk!